Mei és Tatsuji egy japán étterem után

Mei váratlanul megjelent. Az utóbbi alkalommal még hűvös és kimért modorú hölgy helyett egy teljesen elvarázsolt, gyerekes nő várt bebocsájtást a lift és az üvegajtó között. Tatsuji a tőle megszokott régimódi udvariassággal fogadta. Rögtön az elején tisztázta, hogy a törött tál megérkezett és készen is van de a kintsugi csak estére szárad meg rajta. Mei úgy nézett Tatsujira, mint aki nem is hall semmit, majd azt kérdezte:

• Vannak új tálak?

Tatsuji egyre jobban csodálkozott a nő stílusán, de nem kérdezett vissza mi legyen a megjavított tállal, válaszolt:

• Mázas komono és jingasa tálak vannak az újakból.

Mei megint nem reagált, csak megfordult és szó nélkül nézelődni kezdett az üveg mögött lévő shohin tálak közt. Rövid idő múlva elhúzta az üveget és kivett hátulról egy zöld mázas felhő alakú tálat meg egy fehér hamumázas téglalap alakú, faragott lábú kifu tálat. Letette az asztalra. Tatsuji szigorú tekintettel, de szelíden azt mondta, a két tál együtt 180000¥ és kezdte volna mondani, hogy mit lehet tudni a tálak történetéről, de addigra Mei már nyújtotta a hitelkártyáját. Tatsuji lassan vette el és közben Mei szemébe nézett hosszasan, aki pimaszul állta tekintetét. Letette a kártyát, nem húzta le csak annyit mondott:

• Egy pillanat türelmét kérném.
• Várok.

Ezzel magára hagyta, hogy hozza a tálak fadobozait. Mei – mint aki erre várt, a pult mögé szaladt és belelesett a felnyitott laptopba. Megnyitotta a böngészési előzményeket és látta belőlük, hogy Tatsuji minden bizonnyal webesignert keres. Visszacsukta az ablakokat és odaszaladt a vitrinhez újra, mint aki tovább nézelődik. Mikor Tatsuji visszaérkezett éppen egy suiban volt a kezében, letette azt is és mondta:

• Ezt is kérem.
• 65000¥
• Csomagolja kérem!
• Sajnálattal mondom, de csak a doboza van meg, de…
• Fizetnék.
• 245000¥ lesz.
• A restaurált tál díját is most fizetem.
• Azt fogadja el kérem cégünk ajándékaként.

Mei nem szólt semmit, csak nyújtotta a kezét a hitelkártyájáért. Tatsuji miközben lehúzta és visszaadta, látta a felfelé fordított finom női csuklón egy bugyuta műtetoválás van, ami a hello kittyért kiáltó pokemont ábrázolja. Pont azokba az olvadós gyümölcsízű rágókba csomagolnak ilyet amiket kislánya is gyűjt. Mei épp mondani kezdett volna valamit, mikor megcsörrent a kaputelefon. Tatsuji felvette és beleszólt. Nyitotta az ajtót a gombbal, letette a kagylót. Közben Mei eltűnt, angolosan távozott. Tatsujinak nem volt ideje meglepődni, a vásárlókkal kellett foglalkoznia. Egy idős kuromatsu shohint kerestek egy shohinállvány tetejére, lehetőleg samurai vagy moyogi stílusút. Kimentek a teraszra a shohin fenyőket megnézni. Be volt borulva és látszott, hogy bármelyik pillanatban leszakadhat az ég. Egyből az jutott eszébe, hogy erre nem gondolt és nem tud esernyővel szolgálni a kuncsaftoknak ilyen esetre. Egyre feszültebb lett. Idegesítette Mei, idegesítette, hogy nincs ernyő miközben már csöpög is az eső és tudja, hogy pár órája maradt átutalni a cég aktuális havi terheit, otthon kell legyen hamarosan mert érkezik Noriko családja ebédre, idegesítette az öreg bácsi aki kísérte a szintén idős kuncsaftot és végig egy cukorkával a szájában cuppog miközben állandóan a sapkáját igazgatja és számos egyéb feladat van hátra még erre a napra. A vásárlók hamar kiválasztottak egyet a kuromatsu shohinokból. Bevitték a fát és mindenáron szerették volna egy semleges térben megtekinteni. A bemutatóteremben nem volt ilyen, Tatsuji látta, hogy a jövőben szükség lesz egy tokonoma boxra, de ez most nem állt rendelkezésre. Jobb híján az öregúr kért egy karton dobozt és azt használta tokonomának, amíg megnézi hogyan érvényesül neutrális térben a fa. Rávilágított egy hibára.

Az idős shohin bármennyire is fantasztikus mestermű volt, a mochikomi frissessége megtréfálta a rügyképződést és lehetett látni, hogy a felső ág a bókoló ág alatt be fogja takarni az első – alsó ágat a következő nyárra és lényegében a 18cm – es fát teljesen át kellene drótozni még a télen. E miatt a kuncsaft gondolkodóba esett és elkezdte okfejteni a kellemetlen felfedezést. Tatsuji feszülten hallgatta. Éppen egy kérdésre várta a választ a vevő mikor megcsörrent a telefon. Tatsuji rápillantott a kijelzőre és látta, hogy Mei hívja. Kiakarta nyomni, de véletlen felvette és akkor már beleszólt:

• Mei, kérem engedje meg, hogy visszahívjam.
• Nem szeretném zavarni Fukuda úr. Kérem legyen az Arakawa parkban este hét órára. Ott fogom várni.

Mei ahogy ezt kimondta bontotta is a vonalat, Tatsuji meg kényszeresen visszazökkent a bácsival való beszélgetésbe. Elnézést kért a közjátékért és elkezdett válaszolni a kérdésre. A válasz közben elfogyott a türelme és azzal zárta a kuromatsu védelmét, hogy ha nem felel meg a kedves vevőnek, tud ajánlani másik hasonló fát de arra két évet várni kellene, mert az ő neve alatt már regisztrálva van a Kokufu ten – re egy bunjin Ume mellé hangsúlyozó növénynek és folyik a felkészítés addig. A bácsi legyintett és csak annyit mondott:

• Fiatalon még messzire nézünk. Az én koromban megelégszünk azzal amit az istenek ma megengednek.

Tatsuji  elszégyellte magát. Eszébe jutott, amit még édesapja tanított neki az illemről és az életkor tiszteletéről – ahogyan arra bonsai kertészként gondolni illik. Tudta, hogy még nagyobb illetlenség és szégyen volna mentegetőzni de tovább rontott helyzetén és azt mondta:

• A bonsai nem emberléptékű időben értékelhető.

A bácsi mosolyogva azt válaszolta, hogy a fa eleve megérdemli azt a tiszteletet amiért egy bonsai kertésznek meg kell dolgozni egy életen át – újra meg újra. Elővett a nyekergős bőrkabátja belső zsebéből egy zöldteás papírzacskót, zörögve kinyitotta a lehajtott tetejét és elővett belőle egy köteg kis címletekből álló papírpénzt. Leszámolta a fa árát amit a céduláján olvasott és azt mondta:

• Fukuda úr, parancsoljon a 345000¥.

Tatsuji meghajolt, megköszönte és egy dobozba belehelyezte a shohint. Óvatosan melléhelyezett egy hozzá illő shohin asztalt és a számla mellé tűzött egy papírt, amire gyorsan ráírt egy sort köszönetként. A bácsi a kis shohin bonsai asztalt észre sem vette, csak várta, hogy átadják neki a dobozt. Tatsuji elköszönt a fától és útjára engedte az idős emberekkel.

A nap további részében igyekezte utolérni magát, erőltetett menetben dolgozott. Közben megfeledkezett arról, hogy Noriko családja érkezik. Mikor ránézett az órára látta, hogy elmúlt hat óra és eszébe jutott Kaneko Mei. Nem volt kedve ehhez a szokatlan találkozáshoz. Próbálta felhívni, de nem vette fel. Mei éppen azzal volt elfoglalva, hogy indulás előtt a frizuráját rendbe tegye. Hallotta, hogy csörög a telefon de nem törődött vele, nehogy Tatsuji legyen az és megpróbálja lerázni. Ideges volt, nem akart késni. Beállt a tükör elé és végignézett magán. Izgatottan ellenőrizte, kibontott haja teljesen eltakarja – e füleit. Többször megmozgatta fejét, hirtelen jobbra, majd hirtelen balra nézett és konstatálta, ügyesen sütötte be haját, nem fog véletlenül sem kilátszani egyik füle sem. Karjára kapta retiküljét, bezárta az ajtót, hívta a liftet. Beszállt a liftbe, ahol még egyszer ellenőrizte frizuráját a tükörben és igazított a rúzson. Mielőtt az autó ajtaját nyitotta volna, még egyszer megnézte magát a sötétített üvegben tükröződve, majd a füleit ellenőrizte a belső visszapillantóból is az autóba beszállva. Elfordította a slusszkulcsot és amíg járt a motor, átnézte retiküljét. Kulcs, hitelkártya, visszafogott smink készlet, törlőkendő, telefon, parfüm, rúzs, papírok, fogselyem, kendő. Minden megvan. Elindult. Útközben eleredt az eső újra. Tatsuji is úton volt már. Pontban hétkor megállt az Arakawa parknál, de nem szállt ki, nem szeretett volna megázni. Próbálta volna hívni Mei-t, de továbbra sem vette fel. Mérgelődött és már a keze a kormányon volt, hogy nem vár tovább, egyébként is, mit képzel ez a nő, hogy az Arakawa parkban, de hol? ilyen esőben? Este? Minek, vagy miért? Amúgy is modortalan és késik is – gondolta. Rálépett a gázra, hogy induljon haza felé, de megcsörrent a telefon. Fék, nagy önuralom és mérgesen felveszi:

• Mei, maga az?!
• Igen, kérem ne nehezteljen rám Fukuda úr! Egy perc és ott vagyok a bejárat mellett 100 méterrel. Gondolom ön is ott vár, ilyenkor csak ott van hely.
• Miből gondolja, hogy eljöttem?
• Egyrészt maga úriember, másrészt látom az autóját már. – ezzel letette.

Tatsuji a plafonon volt. Kiszállt az autóból, odament Mei autójához. Mei lehúzta az ablakot és Tatsuji azonnal azt kérdezte, mit szeretne Mei, miért találkoztak. Mei csak mosolygott és megkérte üljön be mellé – még megázik teljesen az esőben.

• Ha beülök, elmondja mit akar és mindenki hazamegy rendben?

Mei bólintott, de mikor Tatsuji beült mellé akkor elindult. Tatsuji kérdőre vonta, mit merészel és mit akar Mei, de ő csak annyit mondott, tartozik valamivel neki és kéri egy kis időt szánjon rá az estéből. Tatsuji úgy látta, talán így gyorsabban szabadul és belement a dologba. Mei Tokyo felé hajtott vissza és hamar odaértek egy étteremhez. Mei mondta, hogy ide szeret járni és szeretné meghívni egy vacsorára. Tatsuji ragaszkodott hozzá, hogy ő állja a vacsorát mint egy rendes úriember, de ez itt nem sokat ért. Belépve az étterembe az előre lefoglalt asztalhoz vezették őket. Miközben haladtak az asztalhoz Tatsuji végig nézett a nőn. Felettébb kellemes teremtésnek találta és egyszerűen nem fért a fejébe, hány- meg hányféleképpen jelenik meg – akár egy tanuki. Mei végtelenül bájos volt és kifinomult eleganciával jelent meg, ami nem fért össze sem a délelőtti kislányos, sem a múltkori rideg nőiességgel. Látszott, hogy otthonosan mozog a helyen és a személyzet is ismeri. Úrnőként kezelték és kevés szóval kommunikáltak vele. Mielőtt a tatamira léptek, Mei megfordult és hagyta magát Tatsuji által az asztalhoz vezetni. Egy nagy teremben mindössze pár asztal volt egymástól távol. Aranyozott byobu előtt yose ue Sugi bonsai volt a tér közepén és a termet minden irányból orchideák szegélyezték. Egy zongorista koto consort – jazz dallamokat játszott és modern szobor kiállítás is jelen volt a térben. Mei szeizában foglalt helyet az asztalnál, ahogyan Tatsuji is. A kellemetlenül indult este egy hangulatos vacsorába fordult. Mei tőle szokatlanul végtelenül udvarias volt. Kedves, közlékeny és humoros és roppant barátságos. Tatsuji a hatása alá került és nem tudott betelni szépségével. Az egyetlen feszültséget az okozta számára, hogy ne bámulja szünet nélkül gyönyörűséges társaságát.

Kellemesen elbeszélgettek mint két régi ismerős akik régen nem találkoztak. Tatsujinak eszébe jutott, hogy indulás előtt betette a restaurált tálat a zakója zsebébe. Odahívta a pincért és megkérte hozza oda neki a zakója bal alsó zsebéből amit benne talál. A pincér fehér kesztyűben két kézzel nyújtotta meghajolva a narancssárga drapériába csavart tálat. Tatsuji csak intett, hogy tegye az asztalra, azzal félrehúzta a tányérokat. Félkézzel lazán lehajtotta róla a textilt, majd annyit mondott Meinek, hogy “Íme a tál”. Mei boldog volt, őszintén örült és azonnal kézbe vette, forgatta és csodálta  a tökéletes kintsugi munkát. Illedelmesen megköszönte és mire intett volna, a pincér már megérkezett az asztalhoz. Mei nem vette észre, hogy a pincér már odaért és még egyszer intett kezével és ezzel kiverte a pincér kezéből a tálcát amin szerencsére nem volt semmi. Mei megijedt és reflexből a füle mögé tűrte haját majd odafordult a pincérhez elnézést kérni. Tatsuji látta, hogy Mei nagyothalló készüléket visel és megértette, sokszor miért nem válaszol a kérdésekre. Valószínűleg hiú minderre – gondolta, miközben látta ahogyan Mei kapcsol és zavartan visszaigazítja haját. Mei zavarban volt. Elvesztve nőies mozgása feletti uralmát szinte odadobta hitelkártyáját a pincér tálcájára aki úgy csinált mintha mi sem történt volna. Tatsuji felállt, megkérte Meit, hogy várja meg és kielőzve a pincért fizetni ment. Visszaérve Mei már állva várta és azt mondta köszöni, de ezt nem kellett volna, ő akarta meghívni. Azt is mondta, ezt egy módon teheti jóvá, felugrik vele innen nem messze az egyik lakására, mert akkor már mutatna valamit neki. Tatsuji arra gondolt, hogy a nő megpróbálja elcsábítani, közben eszébe jutott, hogy már régen otthon kéne lennie, de már minden olyan mindegy volt. Gondolta legalább felenged a mindennapok monotóniájából és legfeljebb katapultál, ha kellemetlenné válna valami. Mei az autó előtt Tatsuji kezébe adta a kulcsot és most először letegezte:

• Te vezetsz!

Tatsuji nevetett és csak azért is magázta Meit:

• Akkor én mondom meg hová megyünk hölgyem!
• Nem, nem!

Ezzel elindultak és Mei mutatta az utat. Meihez megérkezve Tatsuji kíváncsian várta, valóban mutat-e valamit vagy egészen másra számíthat-e. Mei nyitotta az ajtót és Tatsujinak már az elején leesett az álla. Mei lakásában semmi nem volt szokványos. A design és az iparművészet bűvöletében élő nő otthona mindenben különleges volt. A padlóburkolat egy szétszedett kerámiaégető kemence tégláiból volt kirakva, így a téglákra égett hamumáz fantasztikus színeket kirajzolva határozta meg az előszoba és a nappali egy részének hangulatát. Mindenhol szobrok, antik japán és kínai kerámiák, festmények és netsuke faragványok voltak. Mei ledobta cipőjét és eltűnt a konyhában, majd kikiáltott:

• Asahi, Kirin, agy Sake?
• Sake.
• Üvegpohár vagy sakazuki?
• Sakazuki.

Mei előjött a sakéval és a sakazukikkal. Töltött és azt mondta, “Kampai!” Tatsuji kérdezte mit szeretett volna mutatni Mei, de Mei türelemre intette. Megkérte nézze meg az Arakawa momiji shohint amit múltkor vett tőle, kell-e valamit tenni vele. Nem kellett tenni vele semmit, de meg lehetett nézni a kilátást és a hűvös esti levegőn jólesett a vacsora után sakét fogyasztani. Kiderült, hogy Mei egy tehetős család egyetlen lánya, aki nem csak műgyűjtő de webdizájner is és úgy találta meg a Fukuda to Fukuda webshopot, hogy kuramákat keresett. Mei szenvedélyesen rajong a kurama kövekért melyekből komoly gyűjteményt hozott létre. Omiya – ban vette a legutóbbi kurama követ és tulajdonképpen ahhoz vette a suibant délelőtt. Kellemesen telt az este velük, Tatsuji jól érezte magát a nővel, aki a nappaliban a kanapén beszélgetés közben végül elaludt. Tatsuji betakarta a zakójával, hívott egy taxit és csendben otthagyta Meit…