Posztmodern kazari és privát bonsai rendszer II.

Posztmodern kazari és privát bonsai rendszer II. Ebben a posztban ismét kísérletet teszünk arra, hogy egy nézői szempont szerinti problémára megoldást találjunk. Valamilyet. Valamilyet, ami nem feltétlenül megszokott. Ez a probléma a horizont problémája, melyet meglepő módon a bonsaiok esetében nem a kompozíció egészéhez, hanem az adott fa magasságához viszonyítanak és mindegy milyen magas a néző. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a kiállító felület és a fa magassága között a bonsai asztal az egyetlen tényező, mely magasságának megválasztásával befolyásolható a horizont helyes magasságba emelése. A köznyelv szerint a bonsai fákon a horizont egyébként a legtöbb stílus esetében hellyel közzel a fa magasságának kétharmadánál keresendő – és itt illő megjegyezni, hogy ez a kétharmados szakasz egyébként a fához arányosan megválasztandó tál hossztengelyének a mérete illik, hogy legyen – leszámítva a dob, nanban, jingasa, kurama, négyzet és virág alakú bonsai tálakat.

Jelen esetben adott egy Pinus nigra és egy Chaenomeles japonica bonsai a kompozíción belül. A Pinus a főnövény, mely a férfi és a Chaenomeles a shohin kiegészítő, mely a női nemet hivatott szimbolizálni. Előbbi az örökzöldsége, virágtalansága és gyümölcstelensége miatt, utóbbi pedig virágzó és gyümölcshozó képessége miatt. Első látásra ez így rendben is van, kitesszük őket egy – egy bonsai asztalra és meg is volnánk. Aztán kiderül, hogy nem mindegy mi alá mit teszünk. Elsőre megpróbáltuk azt, hogy mindkét növény alá kerestünk egy megfelelőnek gondolt bonsai asztalt. Egymás mellé kihelyezve azonban nem stimmelnek a dolgok. A shohin túl magasra jön föl és bőven benne van a Pinus legalsó ágainak vízszintes síkjaiban. Vagy a Pinus magasságát szükséges növelni egy termetesebb bonsai asztallal, vagy a Chaenomeles magasságát illik csökkenteni. Nézzük ez utóbbi lehetőséget.

A shohin bonsait leraktuk egy kerek alátétre, mely megválasztásával elmentünk a falig, hiszen innen lejjebb vinni már nem lehet. Ebben a pillanatban, ezen a ponton azt szükséges megvizsgálni, jók – e így az egymáshoz viszonyítható magasságok. Jobbnak mindenképpen jobb, de még jobb volna a fenyőt magasabbra kihelyezni. Mégsem ezen az úton mentünk tovább, mert régóta szerettünk volna kipróbálni egy olyan kompozíciót, melyben nincsenek olyan távol egymástól az egyes fák horizontjai. Ugyanis a shohin bonsainak is van saját magasságához igazodó horizontja és ez nagyon messzire esik a fenyőétől. Tudható és könnyen megérthető miért kellene mégis így komponálni, de muszály kipróbálni és látni és meggyőződni arról, mi van akkor, ha más szempontok szerint komponálunk mint a tradicionális japán szempontok. Szóval itt most az lett a kísérlet tárgya és célja is egyben, hogy a két fa horizontját a lehető legközelebb hozzuk egymáshoz. Egy – két – há’, “up side down!”. A Pinus bonsai asztalát felborítottuk és bele helyeztük a fát (nem a tetejére).

Ebben az új helyzetben egészen közel került egymáshoz a két horizont, de a shohin túl szabályos megjelenésűnek hatott a főnövényhez képest. Valamit tenni kellett vele, ami kimozdítja ebből a szerepből. A Pinus tálja és talajfelszíne elég deviáns ahhoz, hogy modernsége és jellege elviseljen esztétikailag még más dekonstruktivizáló vizuális motívumot. Éltünk a lehetőséggel.

Az amúgy is frontális rendszer, melyben kiértékelendő egy – egy kazari, olyan mint a részleges térvakság, mely a plasztikát is rajzként értelmezi. Úgy éreztük be kell vonni a kompozícióba legalább egy olyan térkezelési gesztust, mely kimozdítja a hieroglif holtpontról a Pinus és a Chaenomeles horizontjainak közelítéséből eredő nézőpontvesztést. Így, posztmodern eszközökkel – de sikerült megközelíteni azt amit látni szerettünk volna, ami esztétikai értékeivel a tradicionális japán bonsai hangulatát keresi, de nem akként jelenik meg.