Posztmodern kazari és privát bonsai rendszer I.

Posztmodern kazari és privát bonsai rendszer I. Valaminek az első részében illik elmagyarázni miről is fog szólni a poszt – de ebben az esetben nem lehetünk biztosak benne, hogy ennek itt van – e a helye vagy nem. Lehetne ugyan írni arról, van – e olyan, hogy posztmodern bonsai kazari és lehetne arról is írni, mit is jelentsen ez. Ezek a szavak azonban önmagukban is olyan beszédesek és olyan emblematikus jelentést hordoznak, hogy önmagukban megmagyaráznak mindent és tulajdonképpen csak az a kérdés, érdekel – e minket ez a két szó egymás után leírva.

Egy privát bonsai rendszer azért alakul ki, mert aki a fáit neveli, óhatatlanul felvesz – tudatosan vagy észrevétlen – egyes gesztusokat, melyek jó esetben a saját stílusát vagy “kézjegyeit” jelentik. Ez nem hogy nem baj, de tulajdonképpen nagyon is jó és a hiánya volna inkább unalmas – de persze ennek feltétele, hogy ezek a jegyek szerethetőek legyenek minimum. Ha a bonsai kertésznek saját stílusa van és ez kijön a fákon, akkor könnyen előfordulhat, hogy a “display kezelésén” is látszani fog az illetőnek. Számos kiállító próbálkozik saját szemléletű és újító display kialakításában jót alkotni és kinek – kinek sikerül is. Persze a kiállításokon felvonuló “szakmai” közönség igenje vagy nemje fogja eldönteni legitim – e a kísérlet az adott pillanatban vagy inkább nem. Gyakorlatilag legalábbis. Azért “legalábbis”, mert attól, hogy egy közönségnek esetlegesen nem dekódolhatóak az ilyen kompozíciók egyes jelei, még nem jelenti azt, hogy ott nincs semmi. Ha éppen nincs ott semmi, csak egy gondolat vagy játékosság, akkor minden azon múlik, mennyire tud valaki új érzéseket szeretni…

Egy bonsai kompozíció esetében fontos a tenpai funkciója – ha nincsen kísérő növény (shitakusa vagy shohin) vagy suiseki. Egy bizonyos méretkategória felett azonban a tenpai inkább giccsként hat, mivel aránytalanul kicsi már a kiállított növényhez képest. A funkciójára azonban szükség van és erre választ szükséges adni valahogyan. Ennek a félkaszkád stílusú Crataegus monogyna bonsainak tenpai helyettesítője két darab kakiszilva vagy datolyaszilva lett, mely nem csak pontosan fejezi ki az évszakot – ami elengedhetetlen – de léptékében pont talál a galagonyához. Az alátétre kihelyezve azonban erős hiányérzetet kelt és szükséges még valami alá – köré – fölé – mellé – stb… Alá. Alá került a kakejiku, de természetesen csak egy része. A kakejiku – t megfosztottuk tradicionális kifüggesztett jellegétől és nem csak azért, hogy a rajta szereplő kép magasságban a helyére kerüljön a bonsai lombtömegéhez képest, de azért is, mert így izgalmasabb teret ad az egész kompozíciónak és ráadásul az eget szimbolizáló művészeti alkotás – mely magában is meglehetősen posztmodernnek számít – a vízszintes síkra gurulva kijelöli azt a területet, mely csak a valóságban tartozik a vízszintes síkhoz. A hegyoldalban a fény felé növő félkaszkád növények azon oldalán, ahol a lombkorona van, még a gyökérzóna magasságában is az ég látható, ha megnézünk egy “bonsai inspiration” fotót. Így a művészet segítségével a kakejiku visszahódíthatja a saját területeit.

Ha már belemegyünk az egyes kompozíciós elemek funkcióiba és abba, hogy azok mit szimbolizálnak, felmerül a kakejiku esetében még egy kérdés: Miért függőleges?! A gravitáció hatása a kifüggesztett tárgyra – nem lehet elég ok. Egy hagyományos vagy tradicionális kompozíció esetében nem is lehet kérdés a kakejiku helyzete. Itt és most viszont igen és azért, mert szóba került, hogy az eget szimbolizálja és a bonsai mögötti teret egyúttal. Akkor viszont a megjelenéshez hozzá kell tartozzon az is, hogy a hegyoldal – amin a “történet” szerint él egy han – kengai stílusú növény az valamilyen mértékig leejt.

Elkezdtük a kakejiku kifüggesztését kimozdítani a függőlegesből. Ez egyszerűen belső szükségszerűségből eredt, mert minden porcikánk tiltakozott a függőleges ellen. Indokoltnak tűnt a tekercskép alját kihúzni a kompozíció bal szélére, de ez nem hatott jól. Nem csak túl direkt és szájbarágós volt, de esztétikailag zavaró is. Két lépcsőben, fokozatosan a tekercs felső részét húztuk inkább ki a függőlegesből a kompozíció bal oldala felé. Hogy miért? Mert a posztmodernben semmi sem logikus…